Az ókori római város, Pompeji elöljárói úgy döntöttek, nem vesznek tudomást a helyi templom jósnőiről, amikor azok közelítő katasztrófát emlegettek, és azt mondták, hogy a várost ki kellene üríteni. Pompeji lakói racionalisták voltak, és úgy vélték, az élet éppen hogy kezd visszatérni normális medrébe a 62. évi rettenetes földrengés után, semmi szükség sem volt egy ilyen rémtörténetre. A szibillák viszont hittek saját jóslatuknak, és elhagyták a várost. Ők voltak az egyedüli túlélők, mikor másnap a Vezúv kitört, és tízlábnyi hamuval terítette be a várost.

Charles Laughton visszautasította a Híd a Kwai folyón című filmben a zaklatott ezredes szerepét azzal, hogy nem érti. Sir Alec Guinness sem volt oda érte különösképpen. Háromszor is visszamondta, később pedig forgatás közben abba akarta hagyni. A végén mégiscsak Laughton fogalmazta meg a lényeget. Látta Guinnesst a filmben, és megjegyezte: "Most már értem a filmet." És elátkozta magát.

Sam Phillips egy szerény memphisi lemezkiadó, a Sun Records tulajdonosa volt. 1955-ben, mivel kevés volt a pénze, eladta az RCA Recordsnak exluzív szerződését, melyet egy tekintélyes pajesszal rendelkező fiatalemberrel kötött. Ez a fiatalember egyszer csak úgy besétált a stúdióba, hogy "próbaképp" egy lemezt készítsen, ajándéknak szánta a mamájának. Az RCA nem éppen megvetendő, 35.000 dollárt fizetett Mr. Phillipsnek. Ő még akkor nem sejtette, hogy amikor a csekket zsebre vágja, megrövidíti magát több mint egymilliárd lemez – a Föld minden negyedik lakójára jut egy! – jogdíjával. (A pajeszos fiú Elvis Presley volt)
Sam Phillips feje valószínűleg azóta többszörösére dagadt, annyiszor verhette szegény a falba.

Janette Scott színésznőt kecsegtető ajánlattal keresték meg, nem kevesebbet, mint a Broadway új musicaljének, a My Fair Lady főszerepét kínálták fel neki. Akkoriban Janette még nem volt szabadúszó. Népszerű gyereksztárként – csak tizenöt éves volt – egy szigorú és megváltoztathatatlan szerződés kötötte az Associated British Picture Corporationhoz, mely szerződés vétójogot biztosított a cégnek Janette minden szakmai ténykedése felett. Éppen ezért ez esetben neki és anyjának, Thora Hirnek kevés kétsége volt afelől, hogy megkapják a szükséges beleegyezést az ABPC fejétől, C. J. Lattától. Mr. Latta meghallgatta izgatott előadásukat a különleges lehetőségről, egy röpke pillanatig gondolkozott, majd kimondta a végzetes szavakat: "Musical a Pymalionból? Ugyan, ki az ördög akarja ezt megnézni? Ez teljesen tönkreteszi a karrieredet. Nem!" És így lőn. Janette-nek nincs miért magát okolnia – ő megtette a tőle telhetőt –, és valószínűleg, eléggé el nem ítélhető módon, C. J. Latta sem átkozta el önmagát. Bár még egy kislánytól is normális reakció lett volna, ha Janette alaposan elküldi melegebb égtájra C. J. Lattát. (bár nevezett úr mentségére szolgáljon, hogy két másik ember is elutasította első blickre a Pygmalion megzenésítését: Alan Jay Lerner és Frederic Loewe.)

Egykoron a világ lakói elhatározták, hogy összegyűlnek Bábelben és naivitásukat bizonyítandó, egy tornyot építenek, amely a Mennyországba ér. Sajnos nem gondoskodtak kellő számú szinkrontolmácsról, így a terv kudarcba fulladt.