A II. világháború végén a Szövetségesek kiadták a "potsdami táviratot", követelve, hogy a Japán Császárság hadserege azonnal tegye le a fegyvert. A japán kormány azonnal válaszolt egy közlemény formájában miszerint egyelőre nem fűz megjegyzéseket az ultimátumhoz, arra vár, hogy a császár és a kormány megtárgyalja a dolgot.
Sajnos, a japán kormány hivatalos hírszolgálata, buzgón igyekezvén a közlemény angol nyelvű kiadásával, sebtiben döntött, és az "egyelőre nem fűz hozzá megjegyzést", úgy fordította, hogy "szándékosan nem vesz róla tudomást".
Több történész és politológus egybehangzó véleménye szerint, ha az ultimátumot nem utasították volna ilyen egyértelműen vissza, Truman elnök talán soha nem hagyja jóvá a Hiroshima és Nagaszaki elleni atomtámadást.

1948-ban a Volkswagen németországi gyárát meglátogatták brit és amerikai szakemberek. Háborús jóvátételként ugyanis felmerült az átvétel lehetősége. A gyár egyetlen terméke a Bogár volt, amit a háború előtt a német munkások számára "népautó"-nak terveztek. A szakemberek feladata az volt, becsüljék meg a Bogár esélyeit a háború utáni piacokon.
Az amerikai delegációt a Ford Motor Company elnöke, Ernest Breech vezette. Az ő ítélete így szólt: "Ez a kocsi egy fabatkát sem ér." Brit részről Sir William Rootes hasonlóan vélekedett: "A Volkswagen", mondta, "nem felel meg a gépkocsi alapvető technikai követelményeinek."
A Volkswagen tehát elfeledve, a Ford Motor Company energiáit arra fordította, hogy egy olyan kocsit fejlesszen ki, ami szerintük eladható volt, olyat, "ami pontosan megfelel az amerikai ízlésnek".
A piackutatás új tudományát arra használták fel, hogy biztosítsák, a jármű és marketingje körül minden a legnagyobb rendben legyen. Még a névvel is ők foglalkoztak – ami Edsel lett, egy hagyományos keresztnév a Ford családból.
A Ford-kereskedők korántsem voltak ilyen lelkesek az Edsellel kapcsolatban, mikor azt bemutatták nekik, de a Ford még mindig bízott, hogy nyerőt alkotott. Mert hogyan is tudna egy olyan kocsi, amire annyi tudást, energiát és dollárt pazaroltak, elbukni?
Nagyon egyszerűen. A közönség a kereskedők véleményét osztotta, s a kocsi gyártását két év, két hónap és tizenöt nap múlva abbahagyták – és 350 millió dollárral maradtak el attól a ponttól, ahonnan a gyártó a profitot számolta volna.

1971 januárjában dr. Milton Obote, Uganda akkori vezetője, Szingapúrban tartózkodott a Nemzetközösség Miniszterelnökeinek Találkozóján. Ott ötlötte ki, hogy megszabadul Uganda egyik katonai vezetőjétől, Idi Amin tábornoktól.
Dr. Obote a tettek embere volt, döntésének azonnali kivitelezéséhez látott. Megkérte a szálloda telefonközpontját, kösse őt össze a kampalai vezérkari főnökkel.
Az ugandai központos – aki Idi Aminnal egy törzsből származott – úgy vélte, földijét bizonyára érdekelni fogják a miniszterelnök hírei, így a hívást bekapcsolta Aminhoz is, aki ahelyett, hogy belenyugodott volna az elbocsátásba, azonnal akcióba lépett.

1969. június 27-én a világbajnoki labdarúgó mérkőzésen a bíró időn túli tizenegyeshez juttatta El Salvador csapatát a szomszédos Hondurasszal szemben. El Salvador értékesítette a büntetőt, és 3:2-re megnyerte a meccset. A döntés drámai folytatása: ádáz, gól nélküli, döntetlennel végződött csata a csapatok szurkolói között kéz-, láb-, fej- és bordatöréssel, 8 napon túl gyógyuló tömeges kezeléssel a helybéli kórházak traumatológiai osztályain. Tudniillik az eredmény hírére soviniszta tüntetések söpörtek végig mindkét fővároson, s a szurkolók az utcákon újrajátszották a meccset, kifosztva és elnáspágolva az ellenfél szurkolóit.
További folytatásként július 3-án háború tört ki a két ország között. A békekötésig kétezer katona esett el, és a Közép-amerikai Közös Piac, mely mindkét ország számára fontos volt, összeomlott.
Ennek záróaktusaként mind Hondurasban, mint El Salvadorban komoly éhínség tört ki.
A világbajnokság következő fordulójában El Salvador kiesett.

Francisco Solano López, Paraguay elnöke meggyőződésének igazát bizonyítandó a leggyakorlatiasabb módot választotta, és 1865. március 18-án hipp-hopp hadat üzent a szomszédos Uruguaynak, Brazíliának és Argentínának. Így látta biztosítva a megoldást, ami őt katonai zsenivé avatja.
Az elkövetkező 5 év során Senor López saját személyiségének fatális félreértelmezése a lakosság felének pusztulásához, valamint az összes szociális és politikai intézmény összeomlásához vezetett.