Dr. Warwick Kerr, a brazíliai Sao Paulo Egyetem professzora. A doktor úr úgy gondolta, a csökött brazil méztermelésre ugyancsak ráférne egy kis lökés. Első lépésként kiderítette a professzor, mitől kevés a méz. Nem is gondolnánk, noha kézenfekvő: A brazil méhek nem elég szorgalmasak. Nyilvánvaló, fel kell váltani a lusta típusokat egy energikusabb és termelékenyebb méhfajra. Genetikus lévén, dr. Kerrnek semmiség volt a probléma gyökeres megoldása. 26 méhkirálynőt importált Afrikából, és hasonlatosan ama klasszikusnak számító Micsurin kollégájához, összevissza keresztezte ezeket egy kéznél lévő olasz méhtörzzsel. Az eredmény lenyűgöző volt, eleddig nem tapasztalt, kegyetlen zümmögő fajtát sikerült összegányolni, amitől még ő is meglepődött. Jelesül, ezek az egyedek olyan különleges fullánkkal voltak fölfegyverkezve, melynek egyszeri döfése emberre, állatra egyaránt halálos veszélyt rejtett. A baj nem jár egymagában, tartja több nép bölcs mondása, s ez realizálódott is, amidőn dr. Kerr 40.000 méhe kiszabadult. A pánik leírhatatlan volt. S a következmény is: Brazíliában 150 embert és számtalan állatot sikerült halálra csípniük a szorgalmas zümiknek. Mellesleg, a méztermeléssel akkor nemigen törődött senki.

Az ókori római város, Pompeji elöljárói úgy döntöttek, nem vesznek tudomást a helyi templom jósnőiről, amikor azok közelítő katasztrófát emlegettek, és azt mondták, hogy a várost ki kellene üríteni. Pompeji lakói racionalisták voltak, és úgy vélték, az élet éppen hogy kezd visszatérni normális medrébe a 62. évi rettenetes földrengés után, semmi szükség sem volt egy ilyen rémtörténetre. A szibillák viszont hittek saját jóslatuknak, és elhagyták a várost. Ők voltak az egyedüli túlélők, mikor másnap a Vezúv kitört, és tízlábnyi hamuval terítette be a várost.

Charles Laughton visszautasította a Híd a Kwai folyón című filmben a zaklatott ezredes szerepét azzal, hogy nem érti. Sir Alec Guinness sem volt oda érte különösképpen. Háromszor is visszamondta, később pedig forgatás közben abba akarta hagyni. A végén mégiscsak Laughton fogalmazta meg a lényeget. Látta Guinnesst a filmben, és megjegyezte: "Most már értem a filmet." És elátkozta magát.

Sam Phillips egy szerény memphisi lemezkiadó, a Sun Records tulajdonosa volt. 1955-ben, mivel kevés volt a pénze, eladta az RCA Recordsnak exluzív szerződését, melyet egy tekintélyes pajesszal rendelkező fiatalemberrel kötött. Ez a fiatalember egyszer csak úgy besétált a stúdióba, hogy "próbaképp" egy lemezt készítsen, ajándéknak szánta a mamájának. Az RCA nem éppen megvetendő, 35.000 dollárt fizetett Mr. Phillipsnek. Ő még akkor nem sejtette, hogy amikor a csekket zsebre vágja, megrövidíti magát több mint egymilliárd lemez – a Föld minden negyedik lakójára jut egy! – jogdíjával. (A pajeszos fiú Elvis Presley volt)
Sam Phillips feje valószínűleg azóta többszörösére dagadt, annyiszor verhette szegény a falba.

Janette Scott színésznőt kecsegtető ajánlattal keresték meg, nem kevesebbet, mint a Broadway új musicaljének, a My Fair Lady főszerepét kínálták fel neki. Akkoriban Janette még nem volt szabadúszó. Népszerű gyereksztárként – csak tizenöt éves volt – egy szigorú és megváltoztathatatlan szerződés kötötte az Associated British Picture Corporationhoz, mely szerződés vétójogot biztosított a cégnek Janette minden szakmai ténykedése felett. Éppen ezért ez esetben neki és anyjának, Thora Hirnek kevés kétsége volt afelől, hogy megkapják a szükséges beleegyezést az ABPC fejétől, C. J. Lattától. Mr. Latta meghallgatta izgatott előadásukat a különleges lehetőségről, egy röpke pillanatig gondolkozott, majd kimondta a végzetes szavakat: "Musical a Pymalionból? Ugyan, ki az ördög akarja ezt megnézni? Ez teljesen tönkreteszi a karrieredet. Nem!" És így lőn. Janette-nek nincs miért magát okolnia – ő megtette a tőle telhetőt –, és valószínűleg, eléggé el nem ítélhető módon, C. J. Latta sem átkozta el önmagát. Bár még egy kislánytól is normális reakció lett volna, ha Janette alaposan elküldi melegebb égtájra C. J. Lattát. (bár nevezett úr mentségére szolgáljon, hogy két másik ember is elutasította első blickre a Pygmalion megzenésítését: Alan Jay Lerner és Frederic Loewe.)