A helyszín az Édenkert volt, az elkövetők pedig Ádám és Éva. "És mikor az asszony látta, a fának gyümölcse evésre jó, és kellemes a szemnek, és a fának gyümölcse bölccsé tesz, szakított belőle és evett abból, és adott vele levő férjének is; az is evett belőle. És mindkettőjük szeme megnyílt és látták, hogy mezítelenek." (Gen. 3:6,7) Hacsak nem érzed úgy, hogy az emberiség kiválóan hasznosítja drágán szerzett bölcsességét, és azt a képességét, hogy nyitott szemmel járjon a világban, következésképp észreveszi például saját meztelenségét, akkor ez egy fatálisan rossz döntés volt. Bárhogy légyen is, a harmadik fejezet végére Ádám és Éva látványosan kiűzetett a Paradicsomból, és az ember képessége a rossz döntések meghozatalára vitathatatlanná vált, elismertetett – és megátkoztatott – a Mindenható által.

A hollywoodi legenda Fred Astaire első bemutatkozásakor az MGM-nél a fejeseknek választaniuk kellett. A döntés gyors volt és határozott: "Ennek a fickónak hatalmasak a fülei, és rossz a profilja. Sohasem jut be."

1963-ban Leeds városa belefogott egy 1,25 millió fontba kerülő uszoda építésébe, nemcsak azért, hogy Leeds lakóinak sportlehetőséget kínáljon, hanem hogy Leeds is belekapcsolódjon a nemzetközi versenyek rangos és "hasznos" világába.

A városatyáknak különösen a Nemzetközösségi Játékokra fájt a foguk. Így aztán építésznek megfogadtak egy bizonyos John Poulsont Pontefractból, aki csak építész diplomával nem rendelkezett, de mondták róla, hogy jó ember, és sok barátja volt.

Az 1967-es uszodamegnyitón a polgármester, Lawrence Turnbull ezredes azt mondta: "Az uszoda Észak fontos úszóeseményeinek mekkája lesz." Lehetett volna szerényebb a joviális ezredes, ugyanis a medencét – minő véletlen – történetesen túl kicsire méretezték ahhoz, hogy megfeleljen a nemzetközi szabályzatokban foglaltaknak, s így le kellett mondani a vágyott olimpiai szintű versenyek rendezéséről.

Hát istenem, pancsolnak majd a leedsiek, mondhatnánk, ám de nem, mert a tető berogyni készült felettük. Na és? Minek ez a luxus, tető nélkül is lehet úszkálni. Így van, csakhogy a medence is kilyukadt.

Ja és a kár: 278.000,– font.

A nyugati "civilizáció" 1517-ben érkezett Mexikóba, mikor egy maroknyi spanyol expedíció Cortes vezetésével partra szállt Veracruzban, azzal a céllal, hogy meghódítsa a mesés gazdagságú Újvilágot Spanyolország királya nevében.

Montezuma Xocoytzin, az aztékok, egy erős és civilizált törzsének királya, úgy határozott, hogy a spanyolok a fehér azték isten, Quetzalcoatl reinkarnációi, és megtiltotta népének, hogy a spanyoloknak ellenálljanak, amint azok a főváros, Tenochtitlán felé masíroztak komótosan. Így az azték birodalom, ukmukfukk, elbukott.

Eközben Montezumát saját népe halálra kövezte, attól az egyszerű népi gondolattól vezéreltetve, hogy ha már a spanyolok ellen nem harcolhatnak, legalább eszement királyukat üssék agyon.

Montezuma olyan példával szolgált, ami aztán nem korlátozódott a mexikói történelemre.

Az olasz hatóságokat az a hír ébresztette 1966. november 3-án éjfél körül, hogy az Arno folyó kilépni készül medréből, és hogy Firenze lakóit nem ártana azonnal kitelepíteni.

A felelős miniszter, Taviani úr határozottan úgy döntött, hogy nem tesz semmit.

Ha a nép megneszeli a veszélyt, a városból kivezető utak biztos bedugulnak, mivel az emberek autóikkal menekülnek majd, érvelt a miniszter úr. Nem szólva arról, hogy a kiürítési parancs felesleges pánikot is kelthet, amit mindenáron el kell kerülni. Ezzel visszatért ágyába.

Az Arno rendesen át is törte a gátakat.